Śrī Durvāsapāda

Projekció - Én kivetítem rád, hogy te kivetíted rám...

 

 

Mindenki hibás, csak én nem?... Ha valami nem úgy megy, ahogy elgondoljuk, vagy a környezetünk nem úgy viselkedik, ahogy vágynánk, hajlamosak vagyunk mindig másokat okolni érte. Pedig világunkat magunk alakítjuk és a környezet általában csak visszatükrözi lelkivilágunkat és démonainkat. És sokszor, ha mentalitásunk gonosz vagy rosszindulatú, ezt nem merjük még magunknak sem bevallani, inkább a környezetünkre vetítjük. Ezt hívják projekciónak.

 

Ismerősünkkel találkozunk, aki már a beszélgetés elején panaszkodni kezd. Éppen most történt vele valamilyen szörnyű igazságtalanság. A világ gonosz, a közértben szándékosan feltartották, valaki elé tolakodott, de mindig ez van, valahogy vonzza a rosszindulatú embereket. A munkahelyen mindig őt találják meg, ha sok a munka és mindenki önző vele szemben. Már annak idején az iskolában is folyton harcolnia kellett az igazáért, mert mindenki ellene volt és csak bántották. És igen, a házastársa sosem érti meg, ő is csak magára gondol, önző... önző...

Nem folytatom. Ugye ismerős a szitu?

 

A stressz, a szorongás az emberi természet reakciója (ānava); amikor valaki veszélybe kerül és fel kell készülnie a külső világ fenyegetéseivel szemben. Például bármelyik pillanatban menekülni vagy harcolnia kell az embernek. Ekkor a feltuningolt idegállapot, vagyis a stressz kifejezetten életmentő lehet. De amikor nem reális a szituáció és mondjuk a lelkiismeretünk vagy a magas elvárások, vagy egy bizonytalan helyzet miatt folyton szorongunk, akkor a folyamatos stressz kifejezett káros és hosszútávon szervi megbetegedést okozhat. Nem hiába nevezik a stresszt manager-betegségnek.

 

Ismerjük a szokásos képletet: magas beosztás - magas fizetés - magas vérnyomás. A hétköznapi nyelv nagyon is érzi ezt, amikor azt mondja, hogy az illető halálra idegeskedte magát. A magyar nyelv modern-kori eltorzulásában is felfedezhetőek azok az elemek, melyek a nyelvtani részeken belül (alany, tárgy, állítás, stb) olyan kódolt üzeneteket rejtenek magukban, amelyek a kifele vetítést nagymértékben meghatározzák. Ezért van az, hogy amikor sokan írnak valamit, vagy beszélnek, folyton a másikra vagy a külvilágra utalnak. Röviden: a projekció a kommunikáció egyes formáiban - az írásban és a beszédben egyaránt - megtalálható, s éppen ennek okán nem értjük sokszor az ősi nyelvezetet, melyeket értelmetlen Bábeli zűrzavarnak vélünk.

Az elménk (manas) természetesen küzd az értelmetlen stressz ellen, és a legváltozatosabb praktikákat veti be. Van, akit a szorongás és a stressz doppingol és sokkal jobb teljesítményre sarkall és "csak azért is megmutatom" attitűdöt hozza ki belőle. Ez a legtöbbször akkor történik, amikor van oka a stressznek, például vizsga, munkahelyi nehéz feladat, saját terveinkkel szembenálló körülmények. Van, akit a folyamatos feszült idegállapot agresszívvé tesz, és úgy küzd meg a szorongásával, hogy a környezetében mindenkit támad. Ezek az ordítozó, főnök-típusú emberek. De a legtöbbünk öntudatlanul igyekszik kiküszöbölni a kellemetlen szorongást és az ún. elhárítási mechanizmusokat alkalmazza. Ezek közös jellemzője, hogy tudattalanul működnek, eltorzítják a valóságot, és énképünk hamissá válik (ahamkāra). Az ember fél szembenézni az igazsággal, a valósággal, ezért átírja azt. A probléma azonban megmarad, mert ezek a mechanizmusok csak tüneti kezelések, csupán ún. "lelki" fájdalomcsillapításról van szó.

 

Az alábbiakban az egyik legjellemzőbb elhárítási mechanizmust vesszük gorcső alá; a projekciót, vagy magyarul a kivetítést. 

Azokat a saját tulajdonságainkat, gondolatainkat, érzéseinket, amelyeket nem fogadunk el, amik nem akarunk lenni, amiket magunkban nem akarunk meglátni, azt felnagyítva kivetítjük másokra és hevesen bíráljuk, kritizáljuk őket miattuk. A Jézusi szállóige jól fejezi ki magát: "a másik szemében a szálkát meglátod, de a magad szemében a gerendát nem veszed észre". 

 

Manapság sokan szenvednek attól, hogy ismétlődnek a szituációk a párkapcsolatban, a munkahelyen. Féltékeny, trehány vagy önző a párjuk - épp, mint amilyen az előző volt. A főnökük egy rabszolgahajcsár, pont, mint a korábbi főnök. Minél inkább kerüljük a szembesülést, annál nagyobb az esély, hogy a külvilágban újra és újra találkozzunk és foglalkoznunk kelljen az elfojtott, tagadott módosult tulajdonságokkal, létrejövő problémákkal. Vagy válás esetén az egyik fél még önmagának sem vallja be, hogy a kapcsolat miatta változott meg, hanem a másik minden szavára mozdulatára lecsap, s bizonygatja, hogy a társa megunta őt, és elhidegült tőle. Más esetben bántja az illető lelki világát egy erkölcstelen tett, s ugyanazt felnagyítva mondja el másról (hasonlóan a piti kis tolvaj mélységesen elítéli azokat, akik sokkal többet lopnak). Esetleg irigylik azt, aki megtett valamit, amit ők nem mertek, elszalasztották (például megcsalta a párját), s ezért nem győzik mélységesen elítélni. 

 

A természeti embernek, vagy ahogy gyakran nevezik, a primitív embernek még nincsen kialakult pszichikuma. Primitív kultúrákat tekintetbe véve, megállapíthatjuk, hogy a természeti ember élete és világlátása tulajdonképpen környezete tárgyaiban foglal helyet. Amit mi képzelőerőnek tulajdonítunk, az számára kívülről jön. Itt az elhunytak szellem nyugszik, ott az ördögök laknak. Azon a hegyen él a nagy kígyó, a gázlót démonok őrzik. 

 

Az átélt lelki élményeit- történéseit kivetíti azonnal a külvilágba, és az objektív valósággá válik. Ahogy elcivilizálódtunk és ahogy a kondícionált elme hanyatlásába csöppentünk, úgy veszítettük el ezen természeti jelenség valóság tartalmát, és annak működési elvének ismeretét. De ugyanakkor, ahogy jó néhány neves írónak köszönhető, a modernkor nem szenvedhet hátrányt, mivel folyamatosan térnek vissza és áramlanak be hozzánk azok az ismeretanyagok, amelyek egykoron az ős-magyar nép hitvilágának a részét is képezték. Így tehát, fokozatosan visszatérhet az az archaikus világkép, amely nem csak hogy a valóságot tükrözi, de melynek alapján megérthetjük, hogy valójában a lelki tartalmakat kivetítjük a természetbe (prakriti). 

 

Például magától értetődőnek tartjuk, hogy a másik embernek hasonló a lelki profilja, mint nekünk és elvárjuk, hogy a másiknak is ugyanaz tessék vagy tűnjék kívánatosnak, mint ami nekünk, és ami nekünk rossz, az a többieknek is rossz legyen. A primitív ember esetében a kevéssé differenciált tudat sokkal többet vetít ki a környezetére, amit azután objektív ténynek vesz. A sámánok esetében ismert jelenség, amikor lelküket egy totemállatba projektálják át. Ekkor összeolvadnak azzal a lénnyel, és hitük szerint azzá is válnak. 

 

Az archaikus világban mindennek van lelke, mert a módosult egyén vagy karakter nem rendelkezik jól definiált lélekkel. A lélek jelenvalóságának egy magasabb szintjét jelenti, amikor az egyéni lélek (jīva) és a külvilág teljesen különválik (māyā), majd a helyes tudás révén újból egyé válik, s végezetül nem marad más, csak a lélek a maga tökéletességében (ātmā). A természetben élő ember még csak része a természetnek, szenvedő alanya az elemek játékának (leela), a civilizáció előrehaladtával az ember azonban kísérletet tesz arra, hogy uralkodjék a természeten (nath) és ez alapvetően helyre állítja az elme módosulásaitól keletkezett zűrzavart. Ennek ellenére ma is sok minden megvan belőlünk az archaikus időkben élő ember lelkületéből, mint például a projekcióra való hajlam.

Vajon valami azért szép-e, mert én kölcsönzöm neki a szépséget? Vagy a dolgok szépsége késztet arra, hogy elismerjem őket?

 

A visszásság az, hogy ha megfigyelünk másokat, remekül fogjuk látni, hogyan viszik át a módosult elméből származó tartalmaikat másokra. Precízen meg tudnánk mondani, hogy szavaik, reagálásaik, véleményük pontosan mit is jelent valójában, hogyan vetítik ki indulataikat a másik emberre. 

 

Kimondhatatlanul nehezebb azonban saját magunkban felfedezni a projekciót, abban az esetben, ha a módosulás negatív lehúzó erővel bír (tamas). Pedig nagyon igaz, hogy minden, amit másokban bírálunk, kritizálunk, ami ellen a legjobban harcolunk, az bennünk is megtalálható. Sajnos általános igazság az is, hogy az ember meglehetősen vak (a helyes tudás nem tudása végett), ha önmagáról van szó. Megint csak a gerenda és a szálka esete. Ha saját magunkról van szó, akkor mindig odakerül egy "de" szócska, és máris megvan a felmentés. Minél jobban irritál a másikban egy negatív tulajdonság, annál inkább nem veszünk róla tudomást magunkban. 

Ha kiakarunk lépni az önámításból, akkor rá kell szoktatni magunkat arra, hogy megfigyeljük, ki az, aki a környezetünkben a legjobban zavar. Miért is hoz ki a sodromból? Mi bosszant benne a legjobban?

Ezzel a módszerrel lassan felszínre tud kerülni az elfojtott, átkódolt tulajdonság, s ha már előbukkan, tudatosul, és természetesen el is fogadjuk, hogy ez bennünk van, akkor tehetünk is ellene. De első a tudatosítás.

Például a becsvágy elfojtása projekcióként utat találva magának ahhoz vezet, hogy az embereket karrieristának, törtetőnek tartjuk; a flörtölési vágy elfojtása pedig állandó féltékenységet eredményezhet. A hétköznapi pletyka is ebbe a kategóriába tartozik.

Öröm nézni, ahogy az "erényes" emberek nyálcsorgatva kibeszélik a többieket és szinte filmszerűen ecsetelik a megtörtént vagy vélt eseményeket, s titokban irigykednek. Az irigység további fokozásaképpen, hozzá is tesznek meg-nem történt dolgokat.

Használható a kivetítés pozitív értelemben is, ilyenkor a jó tulajdonságokat vesszük észre, s ez nagymértékben növeli a saját önbizalmunkat. A jó tulajdonságok felfedezése a természeti tárgyakban is fellelhetőek, s ennek gyakorlati folyamata a kontemplációban mutatkozik meg. 

Valójában a szokásos negatív tartalmú projekciókat a gyógyhatású pozitív kivetítésekre kell cserélni, s ez jót tesz nekünk és a világnak is.

 

Mint láthattuk, a projekció nem teljesen veszélytelen, s ha a mi mentalitásunk nem feltétlenül tiszta, könnyen inprojekciót alkalmazhatunk úgy, hogy nem is tudunk róla. Ez a befelé vetítés. A bevetítés, vagy inprojekció során a másik ember pozitív tulajdonságait, erényeit vetítjük saját magunkra és azonosulunk azokkal. Sajnos ez is önbecsapás, idegen tollakkal való ékeskedés. Spirituális körökben a "valakivé válás" életérzése hamar kihozhatja ezt bárkiből, és tulajdonképpen ekkor történik meg az, amire senki sem számít. Ennek a szellemi vakbuzgóságnak köszönhető, hogy sarlatánok, álguruk és ehhez hasonló világmegváltó tévedhetetlenek szakzsarnokai látnak napvilágot. 

 

Gyermekkorban, a játék során az inprojekció természetes, de felnőtt korbán már zavaró. Érdekes eset - és nem is ritka -, hogy amikor a gyász során az életben maradott veszi fel az elhunyt tulajdonságait. Ebbe a kategóriába tartozik a példaképválasztás is, amit a reklámok messzemenően kihasználnak. A tévében például egyes árucikkeket ismert személyekhez kötnek, s ezáltal a vásárlás szinte státuszszimbólummá válik. A csoporttal való azonosulás is veszélyeket rejt. A valahová tartozás igényét alaposan kihasználják a vallási vezetők, az önjelölt guruk, spirituális vezetők, politikusok és más tömegmozgalmak irányítói.