Śrī Durvāsapāda

A śaiva szó jelentése

 

A śaiva fogalom használata sem valláshoz, sem irányzathoz nem kapcsolható. Hogy ez miként érhető tetten a Hindu-yoga megvalósításán belül, az rögtön kiderül.

Elsőként nézzük a jelentését:

A śaiva szó jelentése: ami/aki śiva-hoz tartozik. Lehet ez yogī, vagy filozófia. Śiva azt jelenti, jó vagy Jóságos. Ketté bontva, a ’śī’ igazságot, igazságosat jelent, a ’va’ pedig azt, kinek szeme a Nap-Hold-Tűz ( azaz, a három világ egyidejű látásának ) erejével bír.

 

Összességében tehát, śaiva az, ami az Én ( aham ) és az Erejének ( śakti ) realizálásáról szól, melynek esszenciális természete ( sva-rūpam ) egy masszív egység, amit úgy hívunk: Teljes Valóság ( Paramārtha ). A szavak szintjén ( a megértés miatt ) úgy nevezzük, hogy Legfelsőbb śiva, Ki transzcendens és immanens egyszerre ( paramaśiva ), mely Abszolút Szabadságból ( svātantrya ) és Gyönyörből ( ānanda ) áll. Ez csak azért kettő, hogy beszélni tudjunk róla. ( Mint az Én és Te esetében ). Az Én nem más, mint tiszta tudatosság ( cit ), melyet a Fény alkot. Ez szanszkritul prakāsha. Az Én Ereje az Első Mozdulat, melyet Én-Tudatosságnak ( cetana ) hívunk. Tehát, a Valóság az Én és az Én Ereje. Az Én a Fény, mindenki lényege. Az Én Ereje pedig nem más, mint az, amikor ez a Fény tud arról, hogy Ő Fény. Amikor nem tud, az nem lehet a Teljes Valóság, mert a Teljes Valóság az Én és az Én Erejének masszív egysége. Az Én a prakāsha az Én Ereje pedig vimarśa.

 

Tehát śiva az Én, és śakti a Tudatosság, együtt pedig: az Én-Tudatosság. Ezt a Tiszta Én-Tudatosságot pedig a spontán felvillanás útján érhetjük el, s ezt hívjuk úgy, hogy bhairava. A śaiva tehát az Én-Vagyok ( so 'ham ), vagyis śiva vagyok ( sīvo'ham ) végső realizációját jelenti. A śaivizmus szót egy yogi önmagára vonatkoztatva nem használja, mert nem valamiféle izmushoz tartozik, nem śaivának vallja magát, hanem az Én-Tudatosság vonatkozásában, mint ahogy lényegében mindenki más, Együttesen śiva. A valódi yogī számára ez jelenti a tiszta Nem Kettősséget.

 

A Hindu-yoga leglényegibb nem-kettős ( advaita ) ösvénye a Śiva-yoga, amely radikális szempontból a legkiemelkedőbb Hindu hagyományok tanításainak esszenciáját foglalja magában. Ez azt jelenti, hogy duális és non-duális tantrák egyidejűleg jelen vannak benne, és kivétel nélkül mindegyik út a megvalósítás azon formáját képviseli, amit az individuum egyéni szintjéhez mérten képes felfogni. A Śiva-yoga a legtöbb más rendszer szempontjából nézve ( és önmagában is ) rendkívül Radikális, de nem olyan nehéz rendszer. Masszívan teoretikus, azaz elméleti yoga-rendszerről van tehát szó ( helyes érvelés szintjén ), de ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlati praxis ne lenne szerves része. Fő pontja a tudatstruktúra feltárása és megismertetése, majd erre alapozva az intellektus magas szintű működésének beindítása. Ezt nevezzük: „ÉRVELÉS”-nek. A valódi yoga praxis az ÉN-ről ( aham, ātmā ) szól, az individuum esszenciájáról, śiva-ról, s csak másodsorban a fizikai āsana-król. Ennek feltárása Patañjali munkájában is sokszor visszaköszön, valamint a Śiva-sūtra-k soraiban is minduntalan visszacseng, amikor a Teljes Valóságról úgy beszél, melyben nincs szó csak az Én-Ragyogása, ami azt az állapotot fejezi ki, melyben szó és jelentése közt nincs különbség, de mégis a szavak és a gondolatok jelen vannak, mert ugyanaz a jelentése mindnek.

 

A nyelv dualitása miatt elsősorban a tagadás korlátoltságát fejezi ki, de ugyanezen önnön tagadása révén a szanszkrit nyelv segítsége által képes túlmutatni önmagán, hogy megértse a szavakon túli valóságot, amelynek közvetlen tapasztalására kíván rávezetni. A yoga nyelvezetét ezen kívül az absztrakt kifejezések, metafizikai képek és metaforák használata jellemzi, amelyek szuggesztív jellegüknél fogva mind az intuitív felismerést célozzák.

 

Példának okáért: A Vijñānabhairavatantra nem intellektuális ismeretek bővítésével kívánja terhelni olvasóját, hanem olyan gyakorlati praxis, ami inkább egyfajta „meditatív” olvasmány. Ennek elsődleges célja a Teljes Valóság átélésének kifejtése, melynek megértése a fogalmakon túli szemlélődés állapotában bontakozik ki. Amennyiben ezt sikerül minden tapasztalatunk közben fenntartani, akkor a buddhaságot, vagyis a felébredést valósítjuk meg. Ez a yoga első ösvényének kiindulópontja, mely ösvény valaminek a céljára vagy eredményére mutat, s ez a cél minden szintet átlépve ( babuddha, buddha, prabuddha ) a teljesen felébredett yogī ( suprabuddha ) egységes állapotára utal. Az első három szint a jelen pillanatban található. A jelen pillanat viszont a most fennálló tökéletlenség, ami pedig maga śiva természete ( māyāśakti ), az üresen fénylő ( śūnya ), kettős értelem ( dvaita ), az individuum ( jīva, anu, śūnyapramātā ) maga, kire a hat üresség csoportja ( śūnyaśaṭka ) hatással van. Ez a képekben, fogalmakban, logikusan gondolkodó racionális értelem, mely nem a mindent felfogó és átható, mindenben benne rejlő értelem ( citta ), amelynek objektív és mentális oldala elválaszthatatlan egymástól. A yoga szanszkrit nyelvének kifejezőeszközei tehát azt a célt szolgálják, hogy az individuális tudatot ráébresszék a végső valóságára.

 

 

Tantra és Yoga

 

India legkifinomultabb gyakorlati metafizikai szintézisét a śaiva āgama-k biztosítják. A śaiva tantra-k először is „kinyilatkoztatásokon” nyugvó metafizikának egész tárházát jelenti, teisztikus és monoteisztikus környezetben egyaránt. Az első, még ha azt is állítja, hogy az istenség egy speciális tudással ruházza fel az emberiséget, belső lényegét tekintve nem tér el a második teóriától, miszerint a tudás, mely isten szava, mindvégig bennünk van. A śaiva tantrák semmiféle kinyilatkoztatást nem kezelnek dogmatikusan, hisz szimbólumokon túl śiva szavaként tekintenek rájuk, melyek magyarázata számos megközelítést magában hordozhat a felvevő tudati szintjének megfelelően. Hangsúlyozom: a tudati szintnek nem racionális megközelítéséről van itt szó, mint inkább a dualitáshoz és formákhoz való ragaszkodás szintjéről. A śaiva tantra metafizikát nem szabad egy absztrakt spekulációkon nyugvó filozófiaként felfognunk, hanem sokkal inkább egy tapasztaláson alapuló belső realizáció által prezentált térképként, egy a racionális elmeműködésen túlmutató Végső Valóság természetének és törvényszerűségeinek leírásaként. Olyan felsőbb látás eredményéről van itt szó, s erre utal a sruti ( látott ) szó is, amelyek bizonyos személyek, az úgynevezett „látó” bölcsek, a risik leírásán nyugszanak. A risi, vagy bölcs, tehát egy magasabb tudatállapot ( t urīyātīta ) megtapasztalásait adja közre aforisztikus formában, akár aduális, akár a non-duális śaiva āgamák vonatkozásában van is szó. Ebben az értelemben, tudás ( jñāna ), nem a dolgokról ( lexikális ) való tudást jelöli, hanem azok esszenciális természetébe való betekintés, túl az alany és tárgy tér és idő érzékelése által determinált szétválaszthatóságán. A közvetlen - bármiféle közvetítő szerv nélküli - megértésen, és megtapasztaláson van a hangsúly. Ez, pedig igaz a sokszor csak „filozófiának” fordított darśana kifejezésre is, amely szintén inkább egy fensőbb intuitív látásra utal, mint mentális spekulációra. A tantra, legyen az śiva, vagy śakti központú, mindent az erő szempontjából vizsgál. Egy, a világot átszövő tudati erőről beszél – hisz maga a tantra szó, bizonyos értelmezése is a „szövést” foglalja magába.

 

A tantra vagy āgama a śaiva iskolák központi gondolata a kettősségek egyesítése, a teljes egység megvalósítása és annak szakadatlan tapasztalása. Az āgama-k gyakorlati praxisa a kettősségek világának azonosítása, azaz, az objektív megnyilvánulás formáinak ( svapna, jagrat ) és nem látható dolgainak az egyhegyűsége, mely nem más, mint a suprabuddha látásmódja. Ezt a „śāktopāya” keretein belül gyakorolják, melynek 3 metódusa ( mantra, sattarka, bhāvanā ) a törekvő útja, melyben az adott tantrikus szöveg Erő ( śakti ) alakjában megjelenítő, megvilágosodott Én-tudatossággal azonosul. A valódi yoga-ban azonban – ahogy a tibeti buddhista Dzogcsen hagyomány is – nem beszél transzformációról, hisz ahogy a Pratyabhijñā iskola is hangsúlyozza: te már śiva vagy, csak fel kell ismerned.

Utpaladeva az Īsvarapratyabhijñākārikā-ban ezt írja:

 

Egy kő csak abban különbözik śiva-tól, hogy nincs tudatában śiva természetének.”

 

Minden śaiva szövegben maga śiva tárul fel śakti által. Ezért a titok śakti.

 

Minden írás csupán eszköz. Nem szolgálja azt, aki még nem ismeri devīt ( az istennőt=śaktit ), és nem szolgálja azt, aki már megismerte.”

Kulacūndāmani-tantra, I, 24-25.

 

A śaiva tantrák úgy tartják, hogy a jelenségekről szóló tényfelhalmozás nem ér semmit, ha a jelenségekhez való viszonyunk mit sem változik. A tudásnak ( jñāna ) a léthez ( sat ) való viszonya adhat egyedül igazi megértést. Ez a megértés, pedig a cit, az örök tudatosság szintjét villantja meg előttünk, amely maga a gyönyörűség ( ānanda ). Sivananda ezt tükrözte-e? Ezt bizony, s ahogy nevének jelentéséből is olvashatjuk: "śiva öröme". A yoga tehát, śiva öröme, és öröme annak, aki gyakorolja.