Śrī Durvāsapāda

Hogyan lehet ráismerni egy igaz Mesterre? Igaz, hogy megállítja az ember elméjét?

 

Egy igaz Mesterre nem a szavai vagy a cselekedetei alapján lehet ráismerni, de az elméd valószínűleg lecsendesül a köze­lében. Az emberek gyakran hirdetik a Tanító jeleit és ismer­tetőjegyeit, de az igaz Tanítónak nincsenek ismertetőjegyei. Valamilyen módon képes csendben átadni üzenetét.

 

Az Indiai tradíció szerint, bizalmasabb, meghittebb, közvetlenebb emberi kapcsolat nem létezik, mint a mester és a tanítványi viszony. Hiszen a mester minden elvárás nélkül saját magunkkal ajándékoz meg bennünket. Nincs ilyen szerelem; gondoljuk végig, hogy azt mondja a szerelmünk, hogy az "egész életét ránk áldozza" - a szüleink tulajdonképpen meg is teszik -, vagy akár a legtisztább barátság; s mindezek fejében a Védák azt mondják, hogy a mester és tanítvány kapcsolatának nincs kihívója. Ennél bizalmasabb kapcsolat nincs is, minthogy valaki minden ok nélkül megajándékoz téged saját magaddal. Tehát a tanítvány minden szeretetével és vágyakozásával leül a mester lábaihoz, és miközben a mester a legfelsőbbre függeszti a szemét - mert ő már végigjárta ezt az utat, a tanítvány pedig az az ember, aki megtalálta azt a tanítót, aki meg tudja ajándékozni őt a legfontosabbal, hogy átélje saját magát, mint lelket.

 

A valódi tanítványi láncolatnak semmi köze vallások alapításához, szektásodáshoz - pláne személyi kultuszhoz vagy imádathoz -, csak olyan embereket érint a fejlődni vágyó oldalról, aki mindent eldöntött, hogy számára semmi áldozat nem sok, hogy egy mester felemelje őt. Nem képtelenül nehéz ez az út, hanem az a képtelenül nehéz, hogy létrehozzuk azt a tudatállapotot, azt a nyitottságot, azt a békességet, amely ennek az előfeltétele.

 

Szigorúan véve az igazi guru felméri, hogy meg van e a lelki érettség, vagy nincs. Ha igen, semmit nem tart vissza. Figyelni fog, hogy mi az ami befogadható, és mi az, ami még sok. A mester tanítványi kapcsolat torzulásban van. Nem India miatt; ők még mindig termelik az újabb és újabb tanítványi láncolatokat, az ācārya (példamutató) mesterek vonalát, ahonnan a guruk is kiemelkednek. De Európa és Amerika egy furcsa módszert alkalmaz. Oda utazik, felavattatja magát, haza megy, kirakja a képet és imádni kezdi - ahogy erre a kereszténység tanította -, személyes találkozás nincs, és inkább egy szervezettel tartja a kapcsolatot mint sem egy igaz mesterrel. Vannak viszont, akik éveken keresztül olvasnak, tételeket dolgoznak ki, és égnek a vágytól, hogy másokat taníthassanak. Nem elég csupán elolvasni a sāstra-kat, füstölőt gyújtani és beszélni a tanításokról, mert ez karma-kānda, vallásosság, a megvilágosodás szintje. A baj ott van, hogy nincs személyes élmény, és nem értjük, hogy a dolog attól működne, hogy a guru lábánál vagyok. Mert ami hat, az valakinek a személye.

 

A igazi Guru vagy Brahmana a puszta jelenlétével - még ha meg is jelenik egy profán térben - azonnal szellemi közösséget generál. A saját ereje megjelenik, s a lelkek érzik, hogy most azonnal széthúzhatják a börtön rácsokat. Ki tudnak kukkantani az elméjükből, a testükből, de lehet hogy meg sem szólal. Behozza azt az aurát ami a lényéből árad és azonnal egy szellemi közösség kezd létrejönni. Vagyis állandóan sugározza a legősibb hagyományt. Egy modern ember - mert ugye a huszonegyedik században élünk -, és ennek dacára az évezredek benne vannak. A Védák azt mondják, hogy egy ilyen ember öt éves gyermek és ezer éves bölcs egyszerre egy igazi ācārya (példamutató életet élő mester).

A tanítványnak más a helyzete, mert ő szorongani fog eleinte. Ugyanis felfogja fedezni, hogy fülel és valamit magába integrál, de ijedten visszaveri a dolgokat. És ez a kezdetek kezdetén látszik rajtunk. Árad a kegyelem és minden lepattan rólunk. És rájövünk arra, hogy minket szeretnek, mert ezt kibírni, hogy törődnek velünk és ennyire nem megy. Mert mindig haza megyünk ugyanazokba a hibákba, és egyszer csak meggyőznek minket, hogy nem kell megijedni; van ami mindig beépül. Mivel maga a mester is emlékszik ezekre a fázisokra - mert maga is bejárta -, pontosan tudja, hogy én hol tartok most. Tehát nincs ítélet, bírálat meg rossz kedv, hogy "ó fiam vagy lányom de buta vagy még mindig, pedig vagy hússzor elmondtam", hanem szeretet van és türelem. És egyszer csak felgyorsul a folyamat. Az elején az ember még csak izzad, de utána levetkőzheti a gátlásokat és apránként elhallgat az emberi természetünk.

 

A mindennapokban is megvan a személyes lelki életünk, de egy tanítvány számára a guruval való kapcsolat teljesen egyéni. Vyāsa ős bölcs az írásait mindenki számára alkotta, és aki ebben a világban hitelesen közvetíti az Ő üzenetét, az az Ő hiteles képviselője. Bármilyen rendszer követője is legyen.

 

Ez az üzenet kétféleképpen jut el hozzánk. Létezik írásos és személyes āgama. Az írásos āgama a Hindu szentírások (tantra), a személyes pedig a guru. Minél több személyes āgamával (guruval) tud kapcsolatba kerülni az ember, annál jobb, hiszen ők az egész világot képesek megtisztítani. Sőt, az írással szemben előnyben részesítjük a személyt. Ha ezt megértjük, akkor tudjuk majd igazán tisztelni és értékelni a guruval való társulás fontosságát.

 

Śiva kegyéből azért szálltak alá, hogy megmentsenek bennünket. Mindegyikük azt hirdette: mi a Legfelsőbb Úr részei vagyunk, és mindannyiunknak megvan a lehetősége arra, hogy eljussunk az Ő lótuszlábaihoz. Krsna azt mondja a Gitāban: bárki eljuthat az Isten-tudat szintjére, nem számít, ki milyen családban született, lehet az dolgozó, harcos vagy bárki más. Ezt sokszor hangsúlyozza a Gitāban és a purānákban. Mi nem vagyunk sem sudrák, sem ksatriyák, sem hinduk vagy muzulmánok. Nem vagyunk fehérek, sem feketék. Semmiféle anyagi jelzés nem azonos az eredeti önazonosságunkkal. De akkor kik vagyunk? A mi egyedüli jellemzőnk az, hogy a Teljes Valóság (prakash-vimarsa) vagyunk.

 

A sampradāyáják titka a legnagyobb szeretetben rejlik, ráadásul ez a szeretet a leginkább rászorulókra irányul, s nekik kell tovább adnunk, különben nem lehetne ez a legnagyobb szeretet. Hiszen ha egy guru csak néhány ember társaságában zengte volna a Nagy Tant, akkor mi lett volna ebben olyan nagy dolog? Ez így nem lett volna újdonság, de ők, már akkor is szerették volna bevonni ebbe az egész világot. 
Ezzel a tervvel kapcsolatban meg lehet említeni Swami Lakshman Joo-t, aki tudta, hogy szerte a világon milyen nagy szükség van Śaiva āshramokra, az āgamákra, és végezhetik a lelki élet gyakorlatait. Sajnos ehhez még Indiában sem viszonyulnak mindig pozitívan. 
A külső dolgok a lelki megértés szempontjából egyáltalán nem számítanak, hiszen az Isten-tudatos lelki életben minden csupán csak egy célt szolgál, hogy emlékezzünk Śivára. Mindig Śivára gondoljunk, és ezáltal boldogok legyünk a lelki életben. A guruval való találkozók is a boldogságunkat szolgálják.

 

Mivel Swami Lakshman Joo, valamint Mark Dyczkowski az egész világ számára szövögették terveiket, akkor vajon meglepő-e, hogy oly sok ember találkozik ugyanabból a célból? Mert mi az, ami ma összeköt minket? Nem más, mint ugyanaz a lelki üzenet, ami eljutott hozzánk a különféle lelki tanítómestereken keresztül. Hiszen az ős bölcs Kapila (ie.7.század) és Krsna mögött is ugyanaz a Śiva állt, mint a mai Śaiva guruk mögött. Ezért tanításuk a világon mindenki számára hiteles. Ha tehát valaki azt gondolja, hogy csak az én misszióm követői a hitelesek, akkor ezzel tulajdonképpen Śivát sérti meg. Hiszen ezzel azt gondolhatná, hogy Śiva csak az ő misszióját képes oltalmazni, a többiekét nem. Az ilyesfajta gondolkodás a legnagyobb ellensége a sadvidya áramlásának és a szeretetnek, mert korlátoltá teszi a kegy szabadon áramlását és a szeretetet.

 

Ezt a mentalitást csupán a kezdetekben lehet elfogadni, amikor még kezdő aspiránsok vagyunk, de szerencsénkre mi sem akarunk mindig azok maradni. Ennek a lelki fejlődésnek a reményében jöttünk, hogy együtt ismerjük fel a Legfelsőbb Urat, a számtalan formában megjelenőt.

 

Hallottuk már sokan, hogy lelki tanítómesterek és az ösvényen járók mondják, hogy legyen mindenki guru, mert a guru benned, s te magad vagy a guru. Ez a legsúlyosabb kérés, amit csak el tud képzelni az ember. Mert nem teljesen van így. Ha megpróbáljuk ilyen komolyan szolgálni a lelki tanítómesterünket, akkor ő újra eljön hozzánk. Újra eljön azoknak a személyeknek a képében, akikről gondoskodnunk kell. Egy lelki tanítómester a tanítványaiban tulajdonképpen a saját gurujának a képviselőit látja. Ezért is fontos és nélkülözhetetlen annak felismerése, hogy milyen mély is a kapcsolat tanítómester és tanítvány között.

De soha ne utánozzunk senkit. Ha valakit lemásolunk, hasonlóvá szeretnénk vállni. Ez a legnagyobb csapda annak számára, aki mindenképtt tanítani akar másokat. Pl. nem kell Ramanához hasonlóvá válni. Sőt, senkihez sem kell hasonlóvá válnod. Ha valakihez hasonló akarsz lenni, azzal azt fejezed ki, hogy te magad túlontúl egyszerű vagy, a másik meg túlontúl valaki. De ez kettősség. A hasonlóság egy fajta azonosulás, és ha valaki gyakorlatával próbálsz azonosulni (ami lehetetlen), az azt jelenti, hogy neked nincs gyakorlatod és a máséra van szükséged ahhoz, hogy felébredett legyél. Ezt úgy nevezik, hogy imitálás. És ha imitátorként viselkedsz, az azt jelenti, hogy nem találtad meg önmagad. Ennek fényében most feltehetjük a kérdést: "Miért kellene mással azonosulnod?" Gyakorold a yoga-t, mely nem más, mint a megvalósítás gyakorlati praxisa, ami egészen a meditáció spontán fellobbanásához elvezet. A koncentráció, légzőgyakorlatok, ezek mind mind az elme hullámzásának kiegyenlítését szolgálják, a meditáció nem ilyen, mert az individuum önerőből nem képes a meditációra. Az spontán fellobbanás, nem te végzed. A gyakorlatok nem nehéz utak, csak figyelned kell, ébernek kell lenned arra, ami amúgy is természetesen működik benned, csak eddig nem vetted figyelembe, mert magától értetődőnek vetted, hogy minden másodpercben lélegzel, és hogy az elmédet átjárják a gondolatok. Kérdőre vonhatod magad, hogy kitől és kihez is jönnek a gondolatok. De ki az, aki kérdőre von? Ki kérdezi? Ezeket az elme kérdezi és hozzá is térnek vissza. S ugyanez az elme mondja neked valaki által, illetve veti papírra, olvashatóvá téve. Ez pedig nem más, mint vitaya, vagyis spekuláció. Ahány hagyomány, annyiféle teória születik a leggyorsabb módszerről. Én azt mondom, hogy találd meg a számodra legmegfelelőbbet, amiben tudsz fejlődni, és ami biztosan elvezet ahhoz a kapuhoz, amin neked kell bemenni, s önmagad lehetsz. Utánozás és azonosulás nélkül. Amiben felismerheted, hogy a cselekvő nem te vagy, hanem maga az Erő, és a Valóság pedig a Vagyok. Nem az Éntől, az aatmaa-tól ( a valódi önmagadtól ) kell megválnod, attól nem is tudsz, hanem ragadd meg az Erőt, ami által Egységben leszel, s visszatalálsz önmagadhoz.

 

Ki képes felmérni egy olyan kapcsolatnak a mélységeit, ahol a tanítvány a gurujában Śiva képviselőjét látja, a lelki tanítómester pedig a tanítványaiban a saját guruját?

Ez a lehető legnagyobb felelősség, ami a világban található. Ez a kapcsolat sokkal fontosabb, mint a testi szüleinkkel való, és fontosabb a férj és feleség közötti kapcsolatnál is. Hiszen ők is Vele vannak kapcsolatban, az Ő részei. Ez egy olyan sādhana, mely rányomja bélyegét az utunkra, arra az útra, amely visszavisz bennünket Śivához. Aztán ahogy múlik az élet, és haladunk előre, remélhetőleg egyre mélyebb lesz ez az érzés, a felelősség pedig egyre nő. Ezért mi megadjuk mindenkinek a lehető legnagyobb tiszteletet, aki vállalta ezt a feladatot, és igyekszik másokat is segíteni abban, hogy megtanulják, miként lehet szeretni és újra felismerni (pratyabijnā) Śivát önmagunkban. Ez ennek a folyamatnak a lényege.

 

A Hindu filozófiát tanulmányozva, felmerülhet még egy kérdés mindnyájunkban. A nagy mahatmák vagy mesterek között, hogy alakulhat ki annyira sokrétű és szerteágazó nézetkülönbség a Brahmant illetően, amelyet a darshanák vagy a mély Védikus szentiratok és kommentátorok tartalmaznak?

Nem tűnik durvának, mivelhogy aki csak a személytelent tudja felfogni, az megbotránkozik azon, hogy ha azt mondjuk neki, hogy Isten vagy a Brahman, az személyes. De vice versa, mert aki csak a személyest tudja felfogni, az szó szerint megbotránkozik azon, hogy „Micsoda? Az Isten személytelen? Hát ne sértegess: ”
Voltaképpen az emberek többségének nem érthető az Abszolútnak ez a sokféle arculata, vagy lehetősége. Ezért, tulajdonképpen a mesterek között van egyfajta szövetség: ők nem utálják egymást. Ebben biztosak lehetünk. Tehát ez nem nekik probléma. Egy másik tanítványi lánc megvilágosodott mestere még imára kulcsolt kézzel fejet hajt, amikor meglátja a látszólag ellentétes út követőjét, mert ők tudják, hogy ugyanannak az igazságnak a pilléreiről tanítanak, s mert mi vagyunk azok, akik vagy egyiket vagy a másikat tudjuk befogadni. Attól függően, hogy hol vagyunk.

 

Lényegét tekintve a szimpátiánk, ahhoz az úthoz fog sodorni bennünket, ami befogadható a számunkra. Hiába, hogy több ugyanolyan hiteles megközelítés van – tehát sugárutak vagy autópályák a valóság felé -, mi azt fogjuk tapasztalni, hogy általában egy dolog van, ami bejön. És az embernek tényleg rövid az élete; vagyis, választania kell. Egy igaz mestert, egyfajta szentírássorozatot – mert olyan bőséges a készlet -, de ha az ember nem tudja eldönteni hűséggel, hogy hova, vagy kihez tartozik, akkor a két szék közül a padló következik. Egy tanítványi vonalban oka van annak, hogy a mester azt mondja, „úgy csináld, ahogy én mondom”. És akkor az ember azt mondja, hogy „jajj”! Megy a mester mögött akár a vonat, mint egy kötött pályás jármű felhúzott ablakokkal, és csak előre néz. Idővel azonban – amikor a mester hatni kezd – akkor feloldja bennünk ezeket korlátokat, és azt mondja; „Na most már kinézhetsz. Na most már megláthatod, hogy ezek valójában összetartoznak, és ugyan olyan kötelességünk azt is megérteni, hogy te, így tudtad ezt elkezdeni”.

 

Azonban vigyázni kell, mert az a mondás, hogy „minden út Rómába vezet”, mert ugyan lehet, csak kinek van ideje mindegyiken végig menni? Nem vitathatjuk, mert értjük ezt a szimbólumot, de valahol rá kell éreznünk arra. Nos, ezért van az, hogy az egyik mester a Brahman azonosságáról, vagy kizárólagos azonosságáról, a másik meg kiemeli, hogy ugyanaz az isteni személy van jelen bennünk: vagyis, hogy a Forrás és a bennünk lévő lény ugyanaz. Majd a harmadik meg azt fogja mondani, hogy mindez teljes tévedés, és gigantikus különbség van az isteni személy és a bennünk lévő személy között; valamint, mindnek meg van a maga hiteles filozófiája. A legcsodálatosabb ebben az egészben az, hogy a földön jelenlévő sampradayák – és ez nem csak Indiára érvényes – folyamatosan kinövik magukat, valamint belőlük sarjadnak az újabbnál újabb filozófiai tételek, összefüggések, és mindazok a mesterek, akik tovább bővítik a Brahmanról szóló felfogást, megközelítési módszereket. Tehát, ebben a vonatkozásban egy cseppet sem mondhatjuk azt, hogy csak a mi utunk igaz, a többi pedig helytelen.

 

Ha vezetőnek érzi magát valaki, megteheti hogy megpróbál másokat tanítani a felszabadulásra. De akkor saját magába kell néznie és tudnia, hogy igen én képes vagyok felszabadítani másokat. Ezt a leghatározottabban csontvelejéig hatolóan tudnia, nemcsak hinnie kell. De amíg saját maga is csak problémákkal küszködik és a lét taposómalmában szenved, addig be kell látnia, hogy nem lehet a lények vezetője. Taníthatsz a forrásról másoknak, ha éled a forrással való egységed, de ha nem érzed nap mint nap az állandó gondtalan nyugalmat, nem vagy méltó, hogy mások vezérlő fénye légy.

 

Én csak azt tudhatom, hogy az én utam mi. Egyszerű ember vagyok, aki tapasztalja a lét különböző állapotait, néha egész mélyre merülök és sokat kockáztatok, néha csak a felszínen úszkálok. Amikor mély szinteken bóklászok, s mások mesternek vagy gurunak próbálnak látni, mereven visszautasítom, mert nem rendelkezem azokkal a kvalitásokkal, amiket mások bennem látnak. Sőt, azok a tulajdonságok saját magukban vannak, amit másokra vetítenek. Nem próbálok alázatos (alárendelt függőségben) lenni sem pedig büszke. Tévút mindkettő, és az ego játékai.
Most, hogy ezt olvasod, gondolkozz el hány önjelölt guru és öntelt figura mászkál manapság, akik próbálnak másokat vezetni. Mert annyira reflektorfényben akarnak tündökölni, szemben a követőkkel. Mert, hogy a tanítók megjelennek létrejönnek a tanítványok is... Ha valaki tudja magáról, hogy megvalósított, akkor távol marad a tanítványoktól. Mert ő tudja azt is, hogy a tanítványok nem azok, amiknek gondolják magukat. A tanítványok valójában unatkozó hétköznapi életük fásultságába beleunt lények. Áldozathozatalra nem képesek, csak haszontalan gyűjtögetésre és itt árulják el magukat. Szeretnének úgy megszabadulni, hogy közben minden, ami kényelmüknek fontos az megmarad, és ami meg kellemetlen az meg eltűnik az életükből. Meg akarnak szabadulni a szenvedéstől. Ezért ők menekülők nem tanítványok. Mindegy, hogy milyen vallás vagy filozófia irányába haladnak.

 

Nagyon kevés tanítvány lézeng, aki valóban az. Mert aki valóban az, az a jólétet és a boldogságot hagyja el a megszabadulásért és nem önmaga miatt, hanem belül érzi, hogy másokért, s magáért érdemes feláldoznia amúgyis elmúló pillanatnyi jólétét. Nem ragaszkodik jó vagy rossz körülményekhez, nem fetreng a szenvedésben, csak a megvalósítás érdekli nagy odaadással. Ilyen egy tanítvány.
Egyszerű hétköznapi lényként még így elhomályosulva is érzékelem, hogy sokan, akik mestereknek és guruknak hiszik magukat mégcsak tanítványok se, nemhogy vezetők. Önámításban élő saját problémáik miatt szenvedő, de mosoly álarc mögé bújó lét rabszolgái. Rengeteg emberrel veszik körül magukat, élvezik büszkén, hogy felnéznek rájuk mások, holott még a tanítványság nektárját sem ízlelték meg soha. Amit természetesen senki nem tud róluk, ha meg mégis, akkor spirituális beavatásra hivatkozva hitetik el.. Ha meg valaki nem ért velük egyet, azt nemcsak ő maga, hanem az egész csoportja megpróbálja lejáratni és kifigurázni mások előtt.
Tartózkodjunk az elrettentő példaértékű csoportosulásoktól.

 

Ahhoz, hogy jó tanítványok legyünk, el kell érnünk a yoga-t.

A Bhagavadgītā 6:3.-4. verse így fogalmaz arról, hogy ki az, aki eléri a yogát:

 

आरुरुक्षोर्मुनेर्योगं कर्म कारणमुच्यते।
योगारूढस्य तस्यैव शमः कारणमुच्यते॥३॥

Ārurukṣormuneryogaṁ karma kāraṇamucyate|
Yogārūḍhasya tasyaiva śamaḥ kāraṇamucyate||3||

 

"Annak a kezdő hallgatag bölcsnek (muneḥ), aki arra vágyik, hogy felemelkedjen (ārurukṣoḥ) a (yogam) yoga színpadán, bizony annak még azt mondják (ucyate), hogy szüksége van támogató (kāraṇam) cselekedetekre (karma). Ez az egyik (tasya eva) oka (kāraṇam) a felemelkedett szakasznak (ārūḍhasya), hogy (ucyate) benne megismerhesse a yoga (yogāh) örömét (Samah). "||3||

 

 

यदा हि नेन्द्रियार्थेषु न कर्मस्वनुषज्जते।
सर्वसङ्कल्पसन्न्यासी योगारूढस्तदोच्यते॥४॥

Yadā hi nendriyārtheṣu na karmasvanuṣajjate|
Sarvasaṅkalpasannyāsī yogārūḍhastadocyate||4||

 

"Kétségtelen (hi), hogy aki emelkedett (ārūḍhaḥ) a yoga (színpadán) és mestere (sannyāsi), (annak) a minden tettet beszüntető mély nyugalom az eszköze. Őt nem kötik (na ... anusajjate) az érzékek (indrija) és azok tárgyai (artheṣu), sem (na) a tettek (karmasu). Akkor éri el a yogát valaki, ha az összes (sarva) vágyaitól elhatárolódik (sankalpa). "||4||

 

 

iti shivam