Śrī Durvāsapāda

Az Egó fogalma a Śaiva Yoga-filozófiában

Minden filozófia legfőbb tanítása az, hogy a fejlődésünket szolgáló eszközökkel (sādhana) és képességekkel (siddhi) érjük el az önzetlen odaadást (bhakti) és abszolút tudást (jnāna) úgy, hogy közben igyekezzünk magunktól távol tartani azokat az ártalmasnak vélt finomanyagi attribútumokat, kötőerőket, melyek tapadást szülnek. Ilyen például, a gondolati emlékcsírák (samkāra), az ezekből létrejövő negatív cselekedeteink ok-okozati visszahatása (karma), és ezek fő mozgató rugója, amit mi európai nyelven Egó-ként ismerünk.

De ezek valóban olyan visszahúzó erők, melyeket ki kellene irtani magunkból? Ki tudjuk egyáltalán?

Mindezek fő forrásának, az Egó fogalmának vizsgálatára induljunk el, és legyünk őszinték magunkhoz, mert lehet - sőt, sokszor egészen biztosan -, a mi tudásunk csekély erről, és emiatt olyan rossz döntéssorozatot hozhatunk, amely egyrészt tudatlanságban tart minket, másrészt pedig másokat is benne tarthatunk.

 

A megismerés eme folyamatához hívjuk segítségül a Sāṃkhyakārikā következő aforizmáját:

 

Abhimāno ahaṃkāras, tasmād dvividhaḥ pravartate sargaḥ ekādashakash ca gaṇas, tanmātra pañcakañ caiva.

 

"Az énképzet önérvényesítést eredményez; ebből a kettős teremtés felmerül, s a Tizenegyféle szerv és az Öt érzékek csoportja."

 

/Sāṃkhyakārikā 24. aforizma/

 

Amikor a Legfelsőbb Lélek (Paramātmā) szempontját vesszük figyelembe, a személyességet akkor érdemes felvetni, ha túllépünk az emberalakuvá formált istenkép kérdésén, mert az „objektív valóság” eszmét eredményez, így a Yoga-filozófia értelmében vett realizáció nem valósul meg. Ez azért is sarkalatos téma, mert az Advaita Vedānta Karma-kandája (vallásos formája) miatt ez modern pszichológiai értelmezést kapott. A kettő viszont nem egy és ugyanaz. Mivel mást ért alatta a Vedānta és mást a nyugati pszichológia. A szanszkritban, mely a Yoga filozófia sajátja, részletesen kifejti ennek működését.

 

A szanszkritban a Legfelsőbb Lélek maga az ÉN (ātmā). Azonban ez a Korlátlan ÉN, természetesen nem az „egó” alatt értelmezett én-ség, vagy személyiség.

Bár a szanszkritban az egót nem használják - ez nagyon fontos pontja -, e helyett az asmitā fogalommal lehet találkozni (aki tudja olvasni a szanszkritot), ami bőven túlmutat az európai gondolkodásmód egóján értett fogalmán, az mélyebb értelmét látja ennek Az egó ugyanis a nyugati megfogalmazásban, személyiséget, perszónát jelent - csak némelyik kifejezést az ezoterikus és a pszichológus körök használják az Indiai filozófia értelmezésére vetítve, tévesen.

 

A szanszkritban a következő hasonlatú fogalmakkal találkozhatunk:

 

Aham – az Én Vagyok, (non-duális - nem kettős megközelítés értelmében, szubjektív Én, aki a Teljes Valósággal azonos). Lásd; a Purușa – Jīva. A buddhizmus és a Śāṃkhya egyetlen létezője.

 

Ahamkāra – a Valódi Én (Aham) tükörképe, korlátozott káprázata; dualisztikus megközelítésben (azaz, objektív én). Az én magamhoz bevonzó, megragadó és kisajátító, ami miatt tudatlanságban vagyunk, és az én (ānava) különbözőségében látva a Valódi Éntől „leválva”külön entitásként tapasztalom (dvaita -kettőség) magam. Noha nem azonos a nyugati egó fogalmával, mégis emiatt hisszük, hogy az ānava test tudatossága vagyunk (erről lásd lejjebb az ānava szónál). Vagyis a legrosszabb esetben - a māyā hatása miatt, és belénk spekulált spirituális tévtanítások miatt - egy másik én vagyunk, melyre különféle felruházott személyiség jegyeket tapasztalva öncselekvőnek állítjuk be, mintha bennünk vagy másban még egy személyiség lenne. Tehát az ahamkāra voltaképpen „valamin által cselekedni” „valami által cselekvőt” jelent. Erről picit később..

 

Ānava – az énség (asmitā) érzet létrejöttéért felelős; mind karmikus, mind öröklött szempontból; a múlt és jelen emlékcsíráiból (samskāra) létrejövő és folyamatosan megújuló, kondícionált önigazolást nyújt, valamint alacsony vagy felsőbbrendűség hajlamú személyiséget (nem személy) eredményez, amely miatt egy ál-szerep vállalás történik; nyugati szóhasználattal élve, ez az egó, ami az önvédelmi mechanizmust is szolgálja. Ezért hisszük, hogy tulajdonságokkal van felruházva, ami miatt cselekvő, vágyakozó és gondolkodónak tartjuk, holott csupán egy belső szerv. Tudatos irányítása lehet pozitív (amennyiben tisztaság jellemzi), vagy öntudatlanul negatív (ami valódi tudás hiányában csak érvényesülés és önigazolás után vágyakozik).

 

Mint látjuk az ahamkāra noha kapcsolatos az egóval és az egoizmussal, de nem maga az egó. Az ahamkāra kifejezés a hozzávetőlegesen 3000 éves védikus filozófiából származik.

 

A Yoga filozófiában az ahamkāra az Antahkarana (belső szerv) négy része közül az egyik.

A másik három rész a buddhi (az elmének az a része, amely képes felismerni az igazságot a hazugságban, és amely lehetővé teszi a bölcsességet), a citta (gondolkodásmód, használt kifejezés a minőségi mentális folyamatok egészére) és a manas (általános gondolkodási képesség, tudatos gondolkodás). A négy rész összefügg egymással, vagyis a dolog összekapcsolt és egymás nélkül nehezen, szinte nem is értelmezhető.

 

Az én-ség (asmitā) a felismerés tényét amikor az egyéni lélek (jīva) az értelem lencséjén át szemlél) tárggyá alakítja, önmagára vonatkoztatja: én látok, enyém ez a létezés. Ebből az következik, hogy az én-ségnek nincs önmagában létező léte, létéhez mindig kell egy külsőnek hitt világ. Így az eszmélet (buddhi) kettős természete miatt az egyéni lélek kettősnek tapasztalja a világot: látóra és látványra. Az én-séggel az egyéni lélek ennél is tovább megy, magára vonatkoztat (én almát látok) és elkülönít (ez az én almám, ebben a kijelentésben benne van annak kizárása, elkülönítése, ami nem az enyém, ami nem én vagyok). Az én-ség (asmitā) által a tapasztalás megosztottá válik, s ennek a csalafinta, ám valósnak vélt māyānak a felszínén szubjektív és objektív világot teremt.

 

Az én-ség szintjén az egyéni lélek (jīva) így téveszti össze magát az egóval, azon át lévő tapasztalatait, ismereteit önmagára vonatkoztatja. Emiatt jön létre a nem-tudás (avidya), ami azt jelenti, hogy az örök szemlélődő (jīva) beleragadva az én-ség (asmitā) furfangos színjátékába, mellyel azonosult is, már nem lát túl rajta, és állandóan azt bizonygatja (kizárólag objektíven): én létezem és nem létezem, a világ létezik és nem létezik, ez az enyém, az nem én vagyok, így hiszem, úgy tudom stb..

Az érzékszerveken (indriyā-k), és persze az egón (asmitā) keresztül az egyéni lélek folyamatosan ismeretanyagot szerez, s újabbak után vágyik.

 

Az én-ség a vágyak teremtője, de temetője is. Az alsó értelem (manas) és felsőbb értelem (buddhi) közti űrként tátong, s amelyik egyéni lélek beleesik és bele ragad ennek a mérhetetlen kútjába, csak nagyon nehéz Ön-felismerés (a „Ki Vagyok Én”) révén érheti el a felsőbb értelem szabadulást nyújtó nyílását. Ám ehhez szüksége van az öt megismerési képességre (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, (szanszkritul dyāna-indriyā-k) és az öt cselekvőképességre (beszéd, megfogás, járás, ürítés, szaporodás, (szanszkrit néven: karma-indriyā-k). Ahhoz, hogy a megismerési folyamat működjön, szükség van egy érzékszerveket irányító szervre.

Az általában vett „én” felfogásának túllépése miatt szükséges az antropomorfizáció meghaladása. Ha ez sikerül, akkor szóba lehet hozni, hogy miért az ÉN (Aham) a Legfelsőbb Lélek (ātmā). Erről filozófiai rendszerek sora értekezik, végeredményben mind ugyanarra a következtetésre jut: A Valóság ÉN Vagyok (shivoham).

 

A Sāṃkhya szerint, az elméletiségen túl, tulajdonképpen a buddhi (értelem) az, amely a puruṣának (ez a sāṃkhya egyetlen létezője, Én-jīva) szolgáltatja az összes élményt, így az is, ami a puruṣa (Én) és a prakṛti (Természet) közötti finom különbséget feltárja. (Azért „az”, mert nem önálló entitás.) Voltaképpen a buddhi az, ami a puruṣának minden tapasztalást szolgáltat, és feltárja a lélek és ősanyag közti különbséget, mert a puruṣa az értelmen keresztül áll kapcsolatban az ősanyaggal. Na már most, a buddhi az egyetlen, amely az anyag és a lélek érintkezését látva nehezen meglátható különbségükben segít tisztán látni. Ez a felismerés vezet az elkülönüléshez (kaivalja). Így közvetlenül a buddhi az, amely a személy mindkét célját, látást és megszabadulást szolgálja.

 

A megismerés és a tapasztalatok megélése azt a célt szolgálja, hogy a puruṣa önmagára láthasson, az összekeveredett személyes és tárgyi létezés szétváljon, hogy a puruṣa ne a kibomlott anyagi világon, ne is egy elképzelt személyiségen, hanem tisztán Önmagán alapuljon.

 

A megkülönböztetés legmagasabb szintje az ember és a psziché megkülönböztetése. Minden, ami tudható a prakṛtihez tartozik, így a prakṛti legfinomabb síkján kialakult ahaṃkāra (valamin által cselekedni, melyet nyugati értelemben tévesen az egónak hiszünk) és a manas (elme) is. Az ahaṃkāra viszont nem „egó”, hanem egy választóvonal. Mondjuk úgy, hogy tűzfalként működő program, amely úgy működik, mint egy gát. Az aham, mint tudjuk azt jelenti Én, a kara pedig a 'kartR' szótőből ered, ami azt jelenti: „ami által tenni, alkotni”. Tehát, az ahaṃkāra az, mely által a puruṣa a buddhin keresztül küld és fogad információkat, és amelyet arra használhat, hogy ami feltörekvő és lelkileg hasznos azt átengedi vele, vagy ami nem, azt meghagyja a manas számára. Ebből ered az, hogy aki csak a manas szintjén képes gondolkodni vagy felfogni dolgokat, annak úgy tűnik, hogy az ahaṃkāra cselekedne. Ennélfogva és tévképzetéből adódóan a tudatlan lény „énképzőnek” hiszi. Eszköz tehát a manas, ahaṃkāra és a buddhi is.

 

A buddhi működését tekintve hasonlatos a számítógép lebegő memóriájához (FPU), amely segít a processzornak és a ramnak abban, hogy az információkat az ahaṃkāra segítségével szétválasztja, a processzornak meg a ramnak is a megfelelő helyére, így a funkciójukhoz mért adatokat pontosan megkapják. Nos, a buddhira nem tekinthetünk úgy, mint egy személyre, ahogy az ahaṃkāra-ra sem, amely tőlünk (puruṣa) függetlenül cselekedne. A buddhi a prakṛti alatti program része, vagyis, az antakarana (belső szervek), a jnānendriyā (megismerés szervei), a karmendriyā (cselekvés szervei), a Tanmatra (finom alkotó elemek) és a Mahābuta (durva alkotó elemek), mind mind a puruṣa eszköze, hogy a megismerés oda visszajátszó folyamatában a purusa elérje a három guna (kötőerők) iránti kötődés alól a felszabadulást. Ezt amint elérte, akkor képes a purusa a Satkancuka (hat burok, szubjektum és objektum) elemeinek meghaladására. Ha pedig nem, akkor továbbra is a manas szintjén reked, amely tele van csupa elmejátékkal és a spekulációval. Röviden ennyi.

 

Az Értelem (buddhi), elme (manas), és a valamin által cselekvő (ahaṃkāra) létkategória (tattva) fontos elemei a Sāṃkhya-ból származik.

 

Valamint van itt még 1-2 fontos dolog, mely félreértésre adhat okot:

 

Gyakran fordítják a citta-t gondolatnak vagy elme hullámzásnak is. Ez igaz, de félrevezethető, vagyis félreérthető, mert a citta-ról nehéz beszélni megfelelő rendszer nélkül. A citta természete a gondolat, hiszen nincs citta a manas által gyártott gondolatok nélkül, nincs ahaṃkāra gondolatok nélkül ….stb. De a citta nem csupán a gondolatot jelenti, hiszen ott van benne az intellektus is, de mivel ezek mind a manas által gyártott gondolatokon nyugszanak, működésüket tekintve, ezért a fenti állítás igaz, vagyis a citta: differenciált gondolat de ez csak így igaz. A spiritualitásba kezdő ember természete, vagyis számára a valóság ez: a gondolatokra alapuló (manas) valamin által cselekedni (haṃkāra) és értelem (buddhi) által behatárolt 'világ'. A megvalósított, vagy inkább felébredett jīva számára a valóság Aham, mely túl van az elme irányítottságán, és ezt a Tudatosságot hívjuk Én-Tudatnak, vagy más néven: Śiva-tudatosságnak (Pati). Ez kimondottan a Śaiva Siddhanta legfőbb tanítása. Ezt gyakorlati szempontból úgy mondjuk, hogy annak számára ez a valóság, aki a pāsu tudat mind a két szintjén van (asudhapasu és sudhapasu). Ezért indul így a Śiva-sūtra harmadik fejezete: „ātmā cittam”. Vagyis az ānava yogī számára a valóság a psziché (citta), ātmā (valóság) és cittam (tudat, vagyis gondolati konstrukció). Magyarul, az ānava yogī az, aki azért képes csak a test-tudatosság szintjén gyakorolni, mert nem ismer a gondolatnál magasabb valóságot. Ennek a nemtudásnak (avidya) a meghaladása sokkal előbbre viszi a keresőt, a megrögzült és általános, populáris tanításokkal szemben.

 

Patanjali azt mondja, hogy:

 

Az Úr (Īśvara) az Egyedülálló Én, mert őt nem érintik a szenvedések okozatai (klesa), a cselekvés és annak gyümölcse, valamint az emlékezet mélyének lerakódásai (āsaya), melyekből a gondolatok és a vágyak származnak.”

 

/Patanjali Yoga-sūtra 1.24./

 

Ez az ÉN egy szó csupán. Amit meg kell érteni, az a mögötte lévő lényeg. Én szó alatt, az ÉN-Tudat teljességéről van tehát szó, vagyis az a szűnhetetlen, tiszta Én-Tudat (Śiva-pati) a Legfelsőbb Lélek (Paramātma), ami minden megnyilvánulás alapja.

 

Erről beszél a Vedānta, amikor azt mondja: „Tat Tvam Asi. Te Vagy Az.” Te Magad, mentesülve minden olyan korlátozástól, melynek hatására a tiszta ÉN, korlátolt énné válik, s ezt hívjuk egónak (asmitā). Ennek értelme is csak akkor jelenik meg, ha azt rögtön magadra értelmezed: Én Vagyok Az.

 

Mint már tudjuk, a szanszkritban az „Aham” szó jelenti az ÉN-t. A Śaiva filozófia szempontból ez úgy néz ki röviden: hogy a szanszkrit abc első betűje jelöli Śivát: „A”, az utolsó Śaktit: „h”. Az „m” pedig Śiva és Śakti egyesülését hivatott jelölni (a megvalósított állapot, mondjuk így hétköznapian).

 

Tehát Śivaśakti, mint Teljes Valóság (Parabrahman): az ÉN, a tiszta Én-tudat.

 

Nem lehetne a korlátolt én-tudat (személyiség) tapasztalása lehetséges, ha annak korlátlan „verziója” (személy) a háttérben ne létezne. Mivel ebből kifolyólag létezik, ezért ez a korlátlan ÉN mindennek alapjaként ismerhető meg. Ennek mélyebb kibontása és végülis tényleges megértése minden metafizika igazi célja, tehát ez itt most csak így érintőlegesen lehetséges.

 

Isten annyira Személy (vagyis ÉN-Tudat), mint Te.

 

Nem személyiség, hanem ÉN (ātmā), Személy. A személyiség egy olyan minőség mely tapasztalhatóvá válik (objektív), s ennek pont a valódi ÉN, korlátolt állapota (jīva) adja az alapját. Ezt legjobban a Bhagavad-Gītā szemlélteti, amikor Krsnáról úgy beszél, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Így érthető ez tisztán.

 

Hozzá kell tenni, hogy ez más természetű állapot, vagyis mondjuk úgy egyszerűen, hogy meghaladható.

 

Ez az Atma lényege is. Tehát a személy kérdését nem a személyiség, tulajdonságok fogalmán és tapasztalatán keresztül kell vizsgálni, hanem az Én-Tudat tiszta meglévőségén keresztül, és ez már a yoga praxisa. A yoga célja végül is a „Ki Vagyok ÉN” kérdés végleges válasza, mely a végső unión csúcsosodik ki (aham-brahmasmi).

 

Ennek fényében érthetőbb talán: Śakti az út, mely Śivát Énné, vagyis önmagává teszi. Miért van erre szükség? Útra kinek van szüksége? Annak, aki kiesik az ÉN megéléséből, a teljességből. Ezt hívjuk jīvának. A jīva lényege az, hogy Ő Śiva. Erre azonban csak Śakti, az út segítségével jöhet rá. Mert Ő teszi a jīvát Én-é, vagyis Śivává, a Kegy útján, amely az Én-Tudatosság, mint középpont realizálásának útja.

 

Még egy fontos gondolat:

 

Aki azt állítja, hogy ő maga nem létezik, az ezzel az állítással igazolja érvelésének hibáját, mert ha az, aki az érvelést megteszi nem létezik, annak az érvelése sem létezik, vagyis érvénytelen. Csak az ÉN képes (ātmā) arra, hogy nem-létezőnek láttassa saját magát, melyhez eszköze a valódi természetének ellentéte (māyā), és annak aspektusai, erői.

A māyāvādi ember azért gondolja, hogy ő maga megszűnik az ürességben - a modern üresség tanítók -, amikor nincs tapasztalás tárgya és tapasztalási folyamat, vagyis mentális és külvilág, mert önmagát azokkal azonosítja, amik az üresség állapotában nem léteznek, nincsenek megnyilvánulva.

 

Tehát, az üresség Megismerő nélkül nem kontemplálható, vagyis ha meghaladjuk az illúziót, akkor az az érvelés, hogy a Valóság azért nem ismerhető meg, mert nem létezik megismerő, az ugyanúgy az illúzió hatásának érvelése. Ez azért van, mert az elme nem képes értelmezni nálánál magasabb princípiumot, vagyis önmagán túl csak a nem-létezést látja.

 

Ha elérjük a Felszabadulást akkor rájövünk, hogy a világ, az elmével és az illúzióval együtt csupán az individuális tudat Játéka, semmi egyéb.

 

Bármi, amire vissza tudunk emlékezni, az egy megismerhető tárgya. Az elme tárgya. Még egy spirituális tapasztalás, amire visszaemlékezünk, az is, csupán emlék. Az ÉN vagy a Valóság egy állapota az, amikor a Felszabadulás transzában vagyunk. Amikor nem vagyunk a Felszabadulás transzában, akkor mindenképpen a tudatlanság állapotában vagyunk, hiszen akkor az ÉN, számunkra egy gondolat, melyet szemlélni tudunk.

 

Vagyis, amikor realizáljuk a Valóságot, akkor nem történik más, mint rájövünk, hogy Én Vagyok, és Te Vagy Az. Nem megyünk sehová, nem olvadunk össze semmivel. A Valósággal nem lehet összeolvadni, mert ahhoz a Valóságnak tőlünk különböznie kell, ami pedig képtelenség. Minden olyan kifejtés, mely azt mondja, hogy összeolvadni a Valósággal, az Abszolúttal, eggyé válni vele, stb, csupán a nyelvi korlátok miatt van. Mert szavakban egyszerűen nem lehet jobban rávilágítani. Ez azért van, mert a szavak ugyanúgy a megismerés tárgyai, mint bármi más Önmagunkkon kívül.

 

Ne gondoljuk, hogy az Egó (asmitā) egy személy, aki valaki lenne, és rajtunk kívül vagy belül gondolkodna, illetve irányítana bennünket, a Valóságot, az Én-t (ātmā).

 

Az elme természete kettős pillérű. Tehát duális. Sem az Egó által, sem a működése által nem hoz létre semmilyen 'még egy elmét', amit felügyelhetne, amivel erőszakoskodhatna. A Valóság (Én) előtti lényeg pont abban van, hogy létre tudjunk hozni egy gondolatoktól mentes állapotot. Ez az elme elcsendesitésének folyamata. Na, de kettős elme létrehozzon még egy elmét, az azért nonszensz. Ez filozófiailag sem állja meg a helyét, a gyakorlat oldaláról pedig ilyen módszer nem létezik. Az efféle kispekulált kitalációk - melyekről azt hihetjük, hogy valami transzcendentális módszert ismerünk - nem létszemléleti kategóriák, hanem mentálhigiénés probléma. Az alkalmazkodási zavarok pszichológiai hátterének, dinamikájának felismerésére és kezelésére vannak azok a yogi-k, akik különféle yoga technikákkal segíthetnek. Aki pedig mégis úgy érzi, hogy tudatos lét szemléletmódot választ, és szakít előző gondolkodásmódjával és tetteivel, annak komolyan el kell köteleznie magát valamely yogikus praxisban. Legyen az Mantra-yoga, vagy bármi. Erre tökéletes módszereket dolgoztak ki a yogi-k, akik feltérképezték mind az ember, mind az univerzum létkategóriáit (tattva), melyek diagrammái megmutatják, hogy kell eligazodni bennük és a felszabadulást elérni.

 

A yogikus ösvényen maga a tanú figyel, és ő maga a meditáció legmélyebb állapotában megfigyelhető önmaga által, bár erre inkább megvalósított yogi-k képesek, azok, akik ismerik a tudatosság szintjeit. Aki mégis a koncentráció segítségével megpróbálja ezt, annak tudnia kell, hogy a koncentráció az értelem legmagasabb fokozata, ami a maximumot nyújtsa, ahhoz, hogy azon túllépve a tanú kristálytisztán felragyoghasson. Ehhez tökéletesen kell ismerni az érzékleteket, az érzéktárgyakat és az érzékszerveket, mind durva anyagai szinten, mind finom anyagi szinten. Ha valaki nem ismeri ezeket, akkor azt, amiről azt hiszi, hogy tanúként figyelt, szimpla elme játék. Nagyon becsapó tud lenne ez a folyamat, és a tudatlan ember könnyen skizoid állapotba eshet.

 

Iti shivam

 

Jöjjön Jólét Minden Lény Számára