••••══════════•••══════════••••• 
 
██▓▒░ ψ-OṁψnamaḥψŚivāya-ψ ░▒▓██ 
•••••
══════════•••══════════•••••

 

 Śrī Durvāsapāda

A yoga mesterei – Avagy ki a guru? Ember, nem ember, vagy istenember?

 

 

"Az ember csak beszél, de nem mindig cselekszik, 
Gyakran hosszú az út a szándéktól a tettig." (Molière: Tartuffe)

 

Világirodalomból kötelező volt, és én nem terveztem elolvasni. Egészen addig a pillanatig, míg nem találkoztam vele a gimiben. Soha el nem évülő vígjáték. Szemforgató erényből, álszentségből, képmutatásból és álarcokból soha nem volt hiány. Ma sincs. Mesterséggé és árucikké vált majd’ minden. Nem csodálkozom rajta, hogy annak idején hevesen támadták, cenzúrázták, sőt betiltották a darabot. Akkor sem szerették, ha valaki nyitott szemmel és nyitott elmével jár-kel a világban, és esetleg hangot is ad annak, amit lát és gondol, ma sem mindig adnak kitüntetést érte, sőt. Semmi új a nap alatt. Sem a „Napkirályok” alatt. Azért természetesen Molière-nek szüksége volt egy helyesen ítélő, finom lelkű, jó megfigyelő uralkodóra, aki a baj kellős közepén épp időben közbelép és igazságot szolgáltat.

 

Uralkodó ide vagy oda, azért nálam a komorna viszi a pálmát. A szócső egyértelműen Clèante, viszont nem érzem annyira erőteljesnek a karakterét. Dorine ezzel szemben talpraesett, józan, öntudatos, szókimondó, remekül ellenpontozza a konvencionalitásban botorkáló alakokat. Ismét egy kedvenc mellékszereplő.
Örülök, hogy kötelező olvasmánynak tették az elmúlt pár év alatt.

 

Még egy fontos gondolat, mely eme műből megragadta figyelmem:

 

"És lelkünknek, mely mindig érdeket hajhász, 
Csak mesterség a hit és árucikk a vallás."

 

A kötet röpke idézete is szépen reprezentálja a teljesen mechanisztikus és széteső jellegében mutatkozó vallásfilozófiai zsurnalizmust, vagyis az Én lényegével való kapcsolattól megfosztott valóság iránti ismeretet, – ráadásul még egy ellentétét is képezi mindannak, ami az igazi, szellemi felsőbbrendűség által teremtett, annak jegyében álló, közölhetetlen és elidegeníthetetlen szellemi hatalom karakterével bír. Rá kell döbbenni arra a tényre, hogy a puszta jelenségeket ismerő ember temérdek pokoli szerkezetével ma különösképpen nyomorult és lezüllött, szellemi szempontból sokkal inkább barbárabb azoknál, akikről azt gondolja, hogy ilyen névvel bélyegezheti meg őket, mindig inkább feltételeknek alávetett, mintsem hogy ő lenne az, aki a feltételeket meghatározná, tehát az irracionális erők olyan játékának van kitéve, amely az anyag feletti és kizárólagosan anyagi jellegű hatalom múlékony képzetét nyújtja. Ezen a ponton a vallás, vagy vallásfilozófia (akár hindu, akár keresztény) felér a gazdaságpolitika kiskapujához, melyben mesterkélt mesterek a naiv követők hitét célozzák meg, hogy rabul ejtsék őket. De nekik, akik beleestek az ilyen bűvkörbe, halvány lila dunsztjuk sincs, hogy mi zajlik körülöttük, csak egyszerűen elfogadják igazságnak azt, ami valójában kötelék. Az ilyen vezető és követő egyaránt, Önmaga megvalósításának útjától olyannyira távol áll, mint még soha bármilyen más civilizáció embere: ezért az igazi megismerés és hatalom helyett pusztán ezek ördögi maradványa jelenik meg benne.

 

Nem beszélve arról, hogy zömében csak porszemnyi szektásodások csirázásával szembesülünk, ahol a guruk metafizikai tanításokat pénzért, és szexualitás ellenszolgáltatásáért cserébe kínálják. Jó magam is szembesültem velük, bármerre is mentem, bármelyik hindu tantrikus és metafizikus tanító neve merült fel, később kiderül róluk, hogy ők is csak emberek, akárhogy is takargatják esendőségüket. Az isteni feddhetetlenség nem létezik, és soha nem is létezett.

 

A korai írások is beszámolnak ilyen történésekről. Például a kelet indiai puranák és a Mahanirvana-tantra is azt mondja, hogy a Kāli-yugában a guru tanítványi viszony olyan szinten átértékelődik; hogy a guruk gőgösek és vággyal teliek lesznek, a tanítványok hite pedig pazar és naiv, valamint, hogy a guru emberi formája elveszti létjogosultságát és a guru csak a szentírásokban marad, mint guru. 
A Hindu Śivamahapurāna-ban van egy sztori, amely elmeséli, hogy egyszer egy démon megsértődött Śiva-ra és az belebújt egy bölcs tanítóba, majd előadta magát Śiva küldöttjeként, megzavarva ezzel azokat, akik követni kezdték. Sokakat érzelmileg és anyagilag is megkárosított, mire Śiva haragra gerjedt, megelégelte a kisded játékait és kitépte belőle, az emberből a démont. Ez a történet nagyon hosszú, sőt, maga purana is az, így most csak a saját szavaimmal írtam le.

 

A Bibliában, a keresztény szentiratban is fellelhetőek ehhez hasonlatos történések, és érdemes megszívlelnünk azokat.
Jézus azt mondja, hogy "Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek."
Mi tagadás, elég jól működik.

 

Működik a megtévesztés igen, mert alul-működik az értelem.
És még Légióra sincs szükség az emberek megtévesztéséhez. Elég egy kellően manipulatív, a pszichikai mechanizmusokban eléggé tájékozott, önérdekét mindenek fölött követő ember, aki körül sérült, félelemmel teli, a megváltásban reménykedő hívek gyűlnek össze. Nem tudják, hogy a félelmen és a reménykedésen is túl kell lépnünk ahhoz, hogy az efféle "guru" által a mi saját közreműködésünkkel létrehozott függőségi kötelékekből felszabaduljunk. És ha ez megtörtént (azaz már senki követője nem akarunk lenni, és nem is tűrjük el, hogy mások kövessenek minket), na akkor tudunk egyáltalán nekiállni saját, privát, dédelgetett kötelékeink kibogozásának. De a függőségi kapcsolatban szellemi ópium minden, amit a "guru" mond, elbódít, s így csökken a felismerés esélye. A "guru" pedig elbódul a figyelemenergiától (és az anyagi javaktól), melyek a rajongó hívektől érkeznek hozzá.
Nem is tudom, melyikük van nagyobb gondban.

 

Vissza kanyarodva a Krisztus szóhoz. A Krisztus szó görög eredetű: Khristos, ami azt jelenti "Fölkent". Ennek másik héber változata a Messiás (másíach). Jézus azért volt Fölkent, mert Isten fölkente Őt Szentlélekkel és erővel, ahogy arról az Apostolok Cselekedetei is beszámol. A Fölkentség voltaképpen megegyezik a szanszkrit Śaktipāta fogalommal, azaz Isteni Kegyelemmel, vagy nevezzük bárhogy, amely egy átalakító erejű, közvetlen tapasztalása annak, amit egyesek Istennek vagy Belső Énnek, mások Buddha-Természetnek hívnak. Ez, az a tapasztalás, mely az egyént a spirituális megvalósítás útjának szenteli. Śakti jelentése: Erő. Pāta: Alászállás. A Kegyelem az az Erő (iccha-śakti), mely az ember elméjében azért munkálkodik, hogy járhassa a megvalósítás nehéz útját (kriya-śakti). Az út kezdete ez és nem valami kiérdemelt jutalom, mely az út végén megnyerhető. Ebből kifolyólag semmi köze ahhoz, hogy ki mennyire jó vagy rossz ember. A spirituális út nem emberi érdem függvénye, hanem az egyén mentális kapacitásáé.

 

De most akkor, hogy is van ez?

 

"Amikor a tanítvány készen áll – a mester megjelenik.” Így szól a régi, keleti bölcsesség.

 

Az igazi mester nem keresi a tanítványt. Ezt is lehet a tanításokban olvasni. Te mégy egyik helyről a másikra, tudakozódol, s amikor eléred pl. azt a lelki megvalósítási szintet, hogy befogadóvá válsz arra amit hallasz, akkor elérkezett az idő, hogy megértsd azt, amit a lelki mester tanításként át akar Neked adni. Minden mester tanításához ez az alap hozzáállás, hogy megértsd, hogy miről is tanít. A következő lépés a keresésben az lesz, hogy megvizsgálod, Te magad hova szeretnél eljutni.... Amilyen vágyad lesz, abból a tudati tartományból fogsz lelki mestert bevonzani....de Te kutatsz utána, nem Ő Te utánad. Az, hogy akkor jelenik meg, amikor épp kész a tanítvány, az nem azt jelenti, hogy a mester talál meg, hanem a Te vonzásod és a mester megjelenése "hely, idő, körülmény" szerint épp beérik.
Ha szó szerint vesszük, és arra várunk, hogy egy nap majd besétál házunk ajtaján egy idős, tisztességben megőszült, szerzetesforma ember, vagy egy égő szemű, fekete övén 11 aranycsíkot viselő harcos – akkor lehet, hogy életünk végéig hiába várunk.
A mesterek ugyanis körülöttünk vannak, mindenhol, és inspirálnak minket, arra, hogy felébresszék bennünk a belső metsert. Bárki mesterré válhat életünkben. Sőt: ez a ’bárki’ nem feltétlenül ember.


A végső cél természetesen az, hogy mi magunk legyünk, váljunk önmagunk mesterévé. De ki mondhatja el, hogy útja végére ért, hogy átlényegítette az Univerzumot, és minden egyes másodpercében megéli magában a Buddha-természetet? Egy Jézus, egy celeb-guru? Vagy mi?

Arra kell törekednünk, hogy észrevegyük: ki az, akitől életünkben tanulni tudunk? Sőt, hogy felismerjük: tanulni mindenkitől tudunk. Minden egyes emberi kapcsolatunkból, legyen az bármiféle, képessé válhatunk tanulni. És tőlünk is tanulhat bárki. Ezért is fontos, hogy mit is kezdünk az életünkkel, hogy a saját utunkon járunk-e – vagy csupán kínkeservesen majmolunk valakit, vagy valamit.

 

A guruságot egy individuum sem érheti el önerőből. Még akkor sem, ha yoga oktatói klubbok tömbkelege van minden sarkon. Kezdeti fázisnak viszont nagyon jó, mert valahol el kell kezdeni. És ezen a kiinduló ponton a kezdő yogi úgy érzi, tisztelnie kell a gurut. Diért kell tisztelni egy emberi gurut, ha nem is ő érte el azt, hogy guru legyen, hanem kegyből van mindez? 

 

Az emberi guru nem ért el semmit. Az emberi guru ráébredt, hogy Ő Śiva. Nem elérte Śiva-t. Elérni Śiva-t csupán az individuum gondolata a realizációról. Vagyis, ha így gondolsz a guru-ra, akkor nem a guru-ról beszélsz, hanem az individuum-ról, vagyis a kérdésed egyáltalán nem a guru-ra vonatkozik. Erre a kérdésre a válasz ugyanaz, mint az elsőre. Nem kell tisztelni az emberi guru-t, nem kell tisztelni egy shāstra-t, de még Śiva-t sem. Ez nem 'kell' kérdése. Abban a yogī-ban, aki ráébred saját tökéletlenségére és tehetetlenségére, automatikusan feléled a Tisztelet Śiva minden formája iránt, pláne egy olyan személy iránt, aki tapasztalatból ismeri azt, amit mások csak teóriaként, vagy még úgy sem. És itt sem az individuum-ra irányul a Tisztelet valójában, de ezt csak az érti, aki ebben az állapotban van. Kívülről csak annyit látnak mások, hogy egy embert imád. Az emberi guru lényege abban van, hogy olyat tud neked elmondani, amire magadtól soha nem jönnél rá. Ezt nevezik a shāstra-k belső, szóbeli hagyománynak. A legnagyobb titkokról a shāstra-k ugyanis szándékosan nem beszélnek. Ha mégis rájössz, akkor pedig a kvalitásod nagyon magas, így nincs is szükséged emberi guru-ra egyáltalán.

 

Ahogy a mālinīvijayatantra mondja:

 

"Ami a guru szájában lakozik, nagyobb, mint a guru maga."

 

Vagyis a guru tisztelete, a tanításért járó automatikus folyamat.

 

Ha tanulsz egy emberi guru-tól (vagy akár csak egy költőtől, írótól, hogy még alacsonyabb síkon is érvényesítsük ezt) és megérted, annak súlyát, amit mond és felismered, hogy mekkora szerencséd van, hogy egyáltalán olvashatod vagy hallhatod a szavait, Tisztelni fogod. Ha nem tudod, miért kellene tisztelni, akkor nem érted, hogy ő ki és miért van jelen az életedben. A Tisztelet vagy annak hiánya az életed főszereplőjeként működő egó hatáskörével függ össze. Ha az egód túl kemény, nem fogsz tisztelni igazán senkit, mert az egó nem akar saját magán kívül mást a legfontosabbnak. Ezért mondom mindig, hogy a bhakti nem gyakorolható. Ez egy tévhit.

A bhakti ébred. Ahogy a szerelem is ébred, spontán.

 

 

A Guru szava gyógyír

 

A tudatlanságból fakadó elvárások sokkal keményebbek a spirituális ember számára, mint a világi ember számára. Fel kell hát oldani ezt a tévedést, még akkor is, ha maga a tanítás triviálisnak tűnik. Ez a tanítás, mely a dualitás oldószere, az egész Śiva-yoga rendszer magját képezi. Abhinavagupta nem véletlenül tanítja ezt ilyen határozottan. Végül el is mondja miért:

 

itthaṃ bhrānti viṣāveśa mūrccā nirmoka dāyinīm

śrī śaṃbhu vadanod gīrṇāṃ vacmyāgama mahauṣadhīm /Tantrāloka 13.102 /

 

Feltárom hát a gyógyírt e bajra, mi fülembe Mesterem ajkáról

szállt, āgama-k tengernyi titkának magja, vedd be és ígérem: béke vár.„

 

Abhinavagupta feltárja a gyógyírt a bajra. Mi a baj? Az az elképzelés, mely szerint a kegyelem hozzáférhető, a „titkos” tanítások útján, ha pedig Isten mégsem mutatkozik meg, akkor valamit rosszul csinálunk, a meditáció, a lemondás, az imádat stb ösvényén. Ez a kór, mit gyógyítani kell. A gyógyír olyan, mint egy adag gyógyfű, melyet Abhinavagupta śrī śaṃbhunātha-tól kapott, ki az Ő legfőbb Mestere volt. ( Abhinavagupta-t śaṃbhunātha avatta be a kaula rendszerbe és kinek vezetése alatt, elérte a mokṣa –t ). Ez a gyógyszer az āgama-k titka, mely egyszerűnek tűnik, ezért senki nem veszi elég komolyan. Ez a legnagyobb tudás, mely a legtitkosabb, s mely minden gátat felold a Kegyelem kiáradását illetően kérdésekben. A betegség nem más, mint félreértés, vagyis bauddha ajñāna. Ezt orvosolja Abhinavagupta, kinek gyógyszere, amit Mesterétől kapott, aki Mesterétől kapta…

 

Ez a gyógyszer orvosolja a problémát, abban az esetben, ha azt valaki hajlandó bevenni. Mit jelent az, hogy hajlandó bevenni? Aki szerint Abhinavagupta egy tanító a sok közül, aki leír bizonyos dolgokat, akárcsak mások, azt semmit sem tud arról, amit Śiva-yoga-nak nevezünk. Abhinavagupta szavai Śiva szavai, a Guru szavai. Aki nem kérdőjelezi meg a Guru szavait, pl.: Abhinavagupta tanításait (amik ráadásul konkrétan az olvasónak szólnak, ahogy ez a vers is), és magába szívja, mint valódi tudást, az beveszi Abhinavagupta gyógyszerét és ekkor Ő ígéri, hogy az feloldja a bajt. Egy jīvanmukta nem mond ilyent alaptalanul. Ennek misztériuma minden śaiva yogī számára a legfontosabb. A Mester szava Śiva szava, amit Ő mond, az úgy is van. És amit mond, azt azért mondja, hogy magához húzzon, semmi másért. Így kell kezelni a Śiva-yoga tanításokat.

 

A saját tehetetlenségre való ráébredés pillanatától indul a spirituális út.

 

Amíg ez nincs meg, addig az ember nem képes tanulni semmit, pláne spirituális doktrínát. Pedig Śiva Kegyelmével az elmédben, ennél triviálisabb dolog nem igen van, hogy nem tudsz tanulni, csak olyantól, aki már tud ( legalább valamennyit ). Vak nem képes vezetni egy másik vakot.

 

Ezért is különbözteti meg a sanskrit nyelv ācārya-t és guru-t.

 

Mi a két fogalom közti különbség?

 

Az ācārya-t példaértékű életet élő tanítónak, a guru-t pedig Mesternek lehetne fordítani. Ācārya az az ember, aki képes tanítani, mert tudása és tapasztalatai magasabbak, mint annak, akit tanít. A guru teljesen mást jelent, és nagyon rosszul használják ezt a fogalmat. Ma minden boldog, boldogtalan guru-zik. Még a yoga oktatókat is guru-knak szólítják.

 

A guru nem csupán tanító. Sőt egyáltalán nem az. A guru az, aki által a Megértés születik. A guru az, akinek Kegyelme képes megtartani benned a realizációs állapotot. Ha a guru Kegyelme nem aktív, bármit is értél el, azt nem tudod megtartani.

Ahogy a maaliniivijayatantra mondja:

 

„Gurorgurutarā śaktirguruvaktragatā bhavet”

 

A Kegyelem adományozója a śakticakra, mely nem más, mint a guru szája.

 

A  mantriśirobhairava shaastra azt mondja:

 

Az Erő, mely a Guru szájában lakozik, nagyobb a Guru-nál.”

 

..vagyis a Guru nem ember, még akkor sem, amikor egy embert guru-nak hívsz.

 

Mert egy ember nem képes benned feléleszteni semmit. A guru egy funkció, mely a Megértést felvillantja Benned. Hogy a felvillanást technikailag mi indukálja, ember, egy szöveg, stb, az Śakti szeszélyétől függ.

 

A guru benned van mindig. Az emberi testben élő individuum, akit a yogī guru-jának tekint, csupán felkészít a Felismerésből adódó sokkra. Ez a feladata. A Kegyelmet nem ember adja, hanem Śiva, aki a Valódi Guru.

 

A Guru szájában lakozó erő a Guru maga. A Guru tér és idő független, mindig Veled van, és mindig tanít.

Jézus mondja.

 

"Amit mondok néktek, azt nem magamtól mondom.

Az Atya cselekszi rajtam keresztül a munkálatait. "

 

Pompás megfogalmazás.

Ezt egyébként bizonyítani sem kell (az egó mindig ezt szeretné, mert akinek megadatik, hogy ezt megismerje, annak evidensebb dolog a világon nem lesz.

 

A száj egy szimbólum, a tanításra vonatkozik, az én szavaimat Śiva Kegyelme aktiválja Benned, ha nem aktiválja, akármit is mondanék, nem érne semmit.

Ha bármit aktivál, az nem az én "szuperságom" miatt van, hanem Śiva Kegyelme miatt. A Guru szavának hallására a tanítványnak egyetlen eszköze van. Ha ezt nem gyakorolja, a tanító nem tanítja a tanítványt, nem azért, mert megsértődik, hanem azért, mert a tanítvány elzárja magát a tanító elől.

Ez a dolog pedig az érvelés, ez mindennek a titka. A tanítvány oldalán, ha ezt nem képes meglépni, akkor nincs tanítás, mert nem fogadja be.

 

Lakshmana Joo úgy fogalmaz:

 

Ha a tanítvány az eget kéknek látja, de a Mester azt mondja, hogy az ég narancssárga, akkor a valódi tanítvány így reagál:

 

- Óh én eddig azt hittem kék. A szemeim végig kápráztak.

 

Ha úgy reagál:

 

- Na de az ég nem narancs, hanem kék, nézz rá.

 

A tanítvány elveszett, ez a yoga nehéz része, nem a pozitúrák meg stb ..az, aki ezt a kvalitást nem ismerte meg korábban tanítványként, sohasem fog tudni tanítani, mert szavai nem hatolnak be a tanítvány elméjében. Aki pedig nem képes ezt a kvalitást érvényesíteni, az sose válik tanítvánnyá csak keresővé, akinek csak papíron van "guruja" ."

 

Soha ne legyen lelkiismeret furdalásod az csak az egód mániája, azért, hogy vele foglalkozz, NE Magaddal, ha van, akkor is tudd ezt és sokkal könnyebb lesz, ez az intellektuális tudás. Az elméd mindig inog, ide oda, de a tudás vagy buaddha-jnāna megtartja a balanszot így nem tudsz eldőlni sose. Az emberek időnként teljesen padlóra kerülnek Śakti kemény menetei miatt, a yogī, kinek tudása az āgama-kban gyökerezik ez ellen védve van.

 

Ha én pl egy pillanatra is úgy gondolnám, hogy milyen ügyes és erős és kivételes vagyok, hogy elértem azt a tudást, amit tudok másnak mondani, abban a pillanatban szavaim ostoba spekulációk lennének. Mert amit én mondok, azt én kaptam. Nem én jöttem rá. Nem tettem érte semmit. Én, mint individuum, igen ez egy jellemző fázis, semmi dolgod nincs most, mint folytatni a törekvésed. Ha pedig önkényesen gurus-kodsz azzal csak az a gond, hogy idővel ez másoknak szemet szúr, aztán jön a sok veszekedés, stb..évekig is eltart.

 

Nem kell Ramanához hasonlóvá válni. Sőt, senkihez sem kell hasonlóvá válnod. Ha valakihez hasonló akarsz lenni, azzal azt fejezed ki, hogy te magad túlontúl egyszerű vagy, a másik meg túlontúl valaki. De ez kettősség. A hasonlóság egy fajta azonosulás, és ha valaki gyakorlatával próbálsz azonosulni (ami lehetetlen), az azt jelenti, hogy neked nincs gyakorlatod és a máséra van szükséged ahhoz, hogy felébredett legyél. Ezt úgy nevezik, hogy imitálás. És ha imitátorként viselkedsz, az azt jelenti, hogy nem találtad meg önmagad. Ennek fényében most feltehetjük a kérdést: "Miért kellene mással azonosulnod?" A yoga pedig nem más, mint a megvalósítás gyakorlati praxisa, ami egészen a meditáció spontán fellobbanásához elvezet. A koncentráció, légzőgyakorlatok, ezek mind mind az elme hullámzásának kiegyenlítését szolgálják, a meditáció nem ilyen, mert az individuum önerőből nem képes a meditációra. Az spontán fellobbanás, nem te végzed. A gyakorlatok nem nehéz utak, csak figyelned kell, ébernek kell lenned arra, ami amúgy is természetesen működik benned, csak eddig nem vetted figyelembe, mert magától értetődőnek vetted, hogy minden másodpercben lélegzel, és hogy az elmédet átjárják a gondolatok. Kérdőre vonhatod magad, hogy kitől és kihez is jönnek a gondolatok. De ki az, aki kérdőre von? Ki kérdezi? Ezeket az elme kérdezi és hozzá is térnek vissza. S ugyanez az elme mondja neked valaki által, illetve veti papírra, olvashatóvá téve. Ez pedig nem más, mint vitaya, vagyis spekuláció. Ahány hagyomány, annyiféle teória születik a leggyorsabb módszerről. Én azt mondom, hogy találd meg a számodra legmegfelelőbbet, amiben tudsz fejlődni, és ami biztosan elvezet ahhoz a kapuhoz, amin neked kell bemenni, s önmagad lehetsz. Utánozás és azonosulás nélkül. Amiben felismerheted, hogy a cselekvő nem te vagy, hanem maga az Erő, és a Valóság pedig a Vagyok. Nem az Éntől, az ātmā-tól ( a valódi önmagadtól ) kell megválnod, attól nem is tudsz, hanem ragadd meg az Erőt, ami által Egységben leszel, s visszatalálsz önmagadhoz. Habárki is azt feltételezi, hogy nagyobb mester bárki másnál, hitelesebb bárki másnál, a mester fontosabb bárki másnál, az a fokozatok követõje és biztosan nem a valódi yoga gyakorlòja, ahol az elv, hogy már mindenki buddha. Valaki buddhább lessz? Ezért nem lehet egy spirituális út sem jobb a másiknál.

 

Én ma már mindent megteszek, hogy teljesen hétköznapi embernek lássanak, olyannak, amilyet látni akarnak. Így kevesebb a probléma, mert mások egója nem köt beléd, de ez csak egy bizonyos szint után megy, amikor az ember már megharcolta a magáét.

A yogikus tanítás, tanító és tanítvány dolga, nem a többieké. Azok az emberek, akik nagyüzemben akarják terjeszteni a tanításukat, azoknak az egója túl erős és érvényesülni akar mások szemében. Ez nem yogikus vonal. A valódi yoga titkos vonal, mert az árnyékban zajlik, míg a többi a "fényben" .

 

Zárásként néhány nagy mester bölcs gondolataival búcsúzom:

 

"Amikor a guruban az isteni anya megnyilatkozik, a szó kinyilatkoztatás formáját önti magára, ama élő beszédét. Azét a megelevenedett szóét, mellyel egy jivanmukta rendelkezik. Ezért a guru jivanmukta, akiben az isteni anya él, mert ő maga benne lakozik. Az ilyen személy tisztán és érthetően adja át a kinyilatkoztatás Igazságát, melyet nem csupán megjegyzett. Ha ez nem így lenne, ha csupán a szöveget tudná leírni, akkor a tanítvány nem érezne ebből semmit. Ezért a jivanmukta szava teszi élővé a közvetlen tapasztalást. Így válik śakti által érthetővé és tisztává a Valóság."  (Abhinavagupta)

 

"A külső Guru egy szimbólum, ami előtted van. De a Valóság Śiva.

A Valóság (Śiva) utasításain keresztül ezer ragyogó fénnyé, vagy a buddhi barlangjába rejtett Tudatosság (cit) fényévé válik a realizáció végső állapota. A Végső Valóság meglátása egy valódi gurutól függ.
Egy valóban értelmes guru járatos a sāstrákban és az āgamákban, Śiva híve, mentes az irigységtől, tiszta, a yoga és a tantra ismerője, melynek követője is egyben. Viselkedése mentes a test-tudatosság azonosítása alól.

Aki a Végső Valóság különösen ismerő guruja iránt odaadással rendelkezik – akinek birtokában vannak ezen életerők: icchā-śakti, kriya-śakti -, annak guruként kell tovább működnie.

A ’gu’ szótag sötétséget jelent, a ’ru’ szótag pedig ezen sötétség – szellemi és a māyā kettős természetének – eloszlatóját jelenti.
A sötétség eloszlatójának képessége miatt az ilyen személyt gurunak nevezik.

A guru egyedül a Legfelsőbb Abszolút. A guru az egyedüli legfelsőbb módszer.
A guru az egyedüli legfelsőbb tudás. A guru az egyedüli legfelsőbb menedék.
A guru az egyedüli legfelsőbb határ. A guru az egyedüli legfelsőbb gazdagság. Mert ő a Végső Valóság tanítója. Nagyobb, mint bármely más tanító.

A Guru Śiva."

 

(Satguru Sivaya Subramuniyaswami)

 

A Kulārnava-tantrában (13. fejezet 104.-108. versében) -az Úr Śivának, szavait mennyei hitveséhez, Devihez intézve, a következő mondanivalója van a megvalósult gurukról, a hétköznapi mesterekkel szemben:

„Sok mester van, akik olyanok, mint a lámpások, házról házra járva, de ó Devi, nehéz azt a gurut megtalálni, aki éppúgy ragyog fel, akár nap.” (104.)

„Sok mester van, aki szakértője a Védáknak és a shāstrak-nak (kik betanulták, de azok titkát nem ismerik), de nehéz, ó Devi, azt a gurut megtalálni, aki megvalósította a Legfőbb Igazságot.” (105.)

„Sok olyan mester van a Földön, aki a valódi Én-en kívül mindent ad, de nehéz, ó Devi az összes világokban megtalálni azt a gurut, aki feltárja a Végső Valóságot.” (106.)

„Sok az a mester, aki megfosztja a tanítványt a maayaa asudha természetétől, anyagi boldogságtól, de ritka az a guru, aki a suddha maayaa-n túlra elvisz és megszünteti szenvedéseidet.” (107.)

„Ő az igaz guru, kiben az Én és annak Ereje Egyesült, akinek valódi érintéséből a legfőbb mennyei boldogság árad. Az értelemmel rendelkező, éber embernek csakis ilyet kell gurujának választania és senki mást.” (108.)